ANDI T100 20140510

Nem terveztem beszámoló írását a T100-ról.
Aztán eltelt két nap és maradt bennem egy érzés, ami kikívánkozott belőlem, így most megosztom Veletek ennek a versenynek a történetét egy érdekes nézőpontból.
Érdekes, de a történet nem is az enyém, hanem sokkal inkább Andié.
Nem kérdeztem Tőle, de remélem meg haragszik meg rám, ha leírom mindenkinek, hogy hogyan hódította meg a saját kőkemény kobakját.
Sokat futottunk az idén együtt. Sok verseny, sok kilométer, sok siker, rengeteg élmény. És akkor megjelent a "talán sok lesz" érzés.
Igen, igen! DIDT, Pilis 40, Forralt Borvidék, Gödöllő, Párizs 80, Mátrabérc Trail, majd a felejthetetlen Tuscany Crossing(100) - nagyon sok volt egymás után.
"Bölcsen" meg is beszéltük, hogy a T100-at lemondjuk, és majd máskor vágunk bele.
Meg is próbáltuk, de fura módodon - lekéstük a lemondhatóság határidejét.
Érdekes helyzet állt elő. A T100 a legnagyobb hazai terepfutó verseny! Az a verseny, ami mindenkinek egy álom. Az a verseny ami Andinak korábban okozott már frenetikus örömöt és pokoli csalódást. Egyben a legnehezebb hazai erőpróbák egyike.
Erre a versenyre nem lehet csak úgy odaállni. Ehhez mindenek mellett pallérozott elme és elszánt akarat kell.
Próbáltuk lemondani, de nem tudtuk! Mi legyen most? Kísértett a tavalyi időtúllépés és egy nagyon mély keserű emlék a sérült futótárssal – Anikóval.
Most már tudom, hogy a szelíd mondatok többször vérmesebbek a határozottan kimondottaknál. "Talán nem kéne az idén."
Mégis ott voltunk a rajtban! - ám valami nem stimmelt. Én csak éreztem, Andi tudta is, hogy mi az.
Aztán rajt. Síp, duda, kürt, kereplő, sziréna, majd a Pilis és a Visegrádi-Hegység Őnagysága és varázslata. Szépen peregtek a kilométerek. Muflon itató, majd az út mellett Kimmel Peti, az első frissítő Piliscsabán. Vidám személyzet, buzdítás, csodás idő, de valami nem olyan mint szokott. Aztán Emese "kimerítő" beszámolója a "Kör"-ről, miközben megjárjuk a Pilis-Nyerget és a Fekete Követ. Minden pazar és futáshoz tökéletes, de a szavak elmaradnak. Szinte némán haladunk, amire példa még nem is volt. Közben nem segít semmi, se ital se gél. Utólag tudom már, hogy komor terveket szőtt az oly erős akarat. Lehet, hogy Lui-t felhívom és inkább hazamegyek vele. Lehet, hogy lerövidítem a mai versenyt és átnevezek a T80-ra - kihagyom a visegrádi karikát. Nos, ezek jártak Andi fejében, miközben mosolygott és harcolt a saját fejével minden egyes lépésben a tovahaladásért. Nehéz volt a betonos 1,5 km Dobogókőig! Nehéz, de felértünk. "Dömösig nem gond!" és szépen lassan a Rezső kilátó hihetetlen panorámája, a májusi erdő végtelen zöldje puhítani kezdte a makacs akaratot. Ám ekkor jött egy kis kiálló gyökér, vagy kő, és bukás lett a vége. "Nincs semmi bajom!" Aha, tényleg nincs! Felszakadt bőr a tenyéren, alaposan odavert térd - ami addig is fájdogált, és egy nagy ütés. Gyors tisztálkodás után a kérdés szóban: "Jól vagy?", a kérdés fejben "Elég volt mára a szenvedésből?". De hát ott tovább kell menni, mert a hegyről le kell jönni! Kis séta, megnyugvás, aztán a dömösi frissítőnél egy nagyon baráti elsősegély, ami betapasztja raktapasszal a látható sebet, és befoltozza a lelki sérülést is. Szerencsére régi borostás óriás barátunk volt a pontnál és igazán örülhettünk neki és persze medikai képességeinek.
Aztán uzsgyi, hiszen most jön a legnehezebb szakasz, ami ugye örök ellenfél lesz. Vadálló kövek és Prédikálószék. Közben meg a hazai egyik legszebb panoráma, és újabb hadakozás, de már csak a T80 sejlik fel.
A csúcson ugrás a Prédikálószék kilátó sziklájára és minden pazar. Micsoda Panoráma?! Készül a fotó és már robogunk is tovább - hová is? Igen cél a Kis Rigó! És most mi jár a kobakban: Lesz erő tovább futni Visegrád felé, vagy ki szabad mondani, hogy elég a 80? De a szó elmarad és a zöldség leves csodát tesz. Egy óriási kő pedig lezuhan! Útban vagyunk Visegrádra, már nincs visszaút. És a Pokol legmélyebb pontja felől lassan megindul a hangulat vissza az egekig. Újabb esés, ezúttal Tőlem, de csak a ruhám lett koszos. Ijedtség,de utána őszintén nevetünk! Huhh, ezt megúsztam. Újra itt a Kis Rigó, de itt már felszabadultan (és fejlámpákkal) indulunk Csobánka felé - aminek a nevét tilos kiejteni! Új neve 90-es. Miért is, mert eddig még mindig eltévedtünk Csobánkán! Most persze csak alig érintjük a települést de mégis sikerül. Letérés a műútról balra, majd..egyenesen el az erdei úton a cserkészek tábora mellett a Vízműig Nagyon csúnya kuty ugat minket!. Még a GPS is becsapott. Ismét a fekete lyuk, eltévedtünk. Szeretném elmondani, hogy a pálya kitűzése makulátlan volt, de este a sötétben, kicsit megfáradva, mi mégis képesek vagyunk tájékozódási bravúrokra. 800 m plusz, de kit érdekel, itt vagyunk, és már csak a célig kell menni. Őszinte, vidám, felszabadult, de fáradt mozgás a vaksötétben. Sokat mutat a fejlámpa, de mindent azért nem, így jön egy újabb esés. 2:1 oda, ám szinte rögtön majdnem egyenlítek. Aztán másfél kilométer a búza táblában valami szennyvíz tisztíító közelségében, kis rettegés a kóbor kutyáktól az ipartelep szélénél, de már csak egy csúcs. Még 100 m felfelé! Itt már hat a Cataflam is! Mindjárt ott vagyunk, már csak 2,5 km. Minden örömmámorban, egy utolsó büszke emelkedő és bent vagyunk! 15:56:47! Sikerült! Újra sikerült! Csodálatos! Ismét diadalmaskodott a vasakarat!
Andi! Szeretnék a legőszintébben gratulálni Neked ehhez az ember feletti küzdelemhez! Fantasztikus vagy! Őszintén csodállak!
Egyúttal szeretnék köszönetet mondani a páratlanul precíz szervezésért, a fantasztikus frissítő állomásokért, a buzdításáért. Köszönöm azoknak, akik otthonról szurkoltak nekünk! Viki, Lui, Ildikó, Szandi, Az Acélszívű bringás fiúk, szülők, gyerekek és barátok. Köszönöm mindannyiotoknak.
Végezetül csak egy szerény mondat Anditól "Zoli, Te is kellettél hozzá!"
Táv kiírás szerint 104,6 km, én 102,05-öt mértem. Szint kiírás szerint 3560m, én 3601-et mértem.